Itt is lenne a prológus!
Véleményeiteket kommentben várom!:)
Hope
Egészen tizenhat éves
koromig egy normális, árva lány életét éltem. Úgy gondoltam ennél átlagosabb
nem is lehettem volna, azonban időközben kezdtek megváltozni a dolgok. Más
ember lettem, vagyis éppen, nem ember. Először azt hittem beteg vagyok, hogy
megőrültem. Hangokat hallottam és lehetetlen volt elmenekülnöm előlük,
fájdalmaim voltak, olyanok melyeket rémálmaimban sem éreztem még, valamint furcsa
érzés kerített hatalmába. Minden egyes nap, s éjjel, úgy éreztem börtönben vagyok.
Nem tehettem mást, nem bírtam tovább; meg kellett szöknöm. Napokig terveztem
mit fogok tenni és hogyan. Azt akartam, hogy sikerüljön, hiszen ha elrontom nem
lesz több esélyem. Elzárnának. Ezért gondolkodtam, jegyzeteltem egészen addig,
amíg igazán el nem hittem, hogy lehetséges. Egyik péntek este osontam ki az
épületből. Minden hétvégén este nyolctól közös filmnézés volt a nagyteremben,
ilyenkor ülhettél benn a szobádban, vagy nézhetted a műsort. Én látszólag az
elsőt választottam, de közel sem így volt. Megvártam, amíg lecsendesedik a ház,
majd a folyosóra lépdeltem, egészen a portásig, ott pedig előadtam a kitalált
szövegemet. Nem voltam jó színész, de szükség esetén más volt a helyzet.
Kétségbeesetten vártam arra, hogy végre kint lehessek, ez pedig segített
végrehajtani az előre megírt tervet. Azt mondtam neki, hogy az egyik
szobatársam ájultan fekszik a földön, lediktáltam a lakhelyem számát, majd egy „Addig
én hozok neki vizet.” ürüggyel a másik irányba indultam. Felkaptam a folyosó
végén hagyott hátizsákomat és kifutottam a kapun. Üres volt minden, azt
gondolták úgysem szökne ki senki, ha pedig ezt tervezné egy, az ajtónál
ücsörgő, idős férfi elég lenne megállítani. Tévedtek.
Sikeresen kijutottam az árvaházból, tovább viszont nem terveztem.
Az érzéseimre hagyatkoztam, amik azt súgták; az erdőbe kell mennem. Bevallom,
féltem, de megállás nélkül caflattam előre, ahova az ösztöneim diktálták. A
hangok, a fájdalom minden lépésemmel erősödött. Minden porcikám reszketett,
lábaim fel akarták adni a szolgálatot, azonban én minden erőmet összeszedve
futásnak eredtem. Néhány perc múlva testem összezuhant és a földre hullott. Nem
volt erőm megmozdulni, vagy akár gondolkodni, mozdulatlanul feküdtem a talajon,
vártam, hogy megtörténjen. Tudtam, hogy itt az idő, de fogalmam sem volt róla, mihez.
Nem féltem többet, nyugodttá váltam. Hátamon a fájdalom tengerében valami
furcsát éreztem, viszketett, elnehezült, mozgott; ott volt valami. Magam körül
vért láttam, a saját vérem. Nem estem kétségbe, nem pánikoltam be, különösen,
furcsán nyugodt voltam. Valami a hatalmába kerített, nem voltam egyedül. Ekkor
jelent meg három idegen, élükön egy szintén ismeretlen nővel, aki közelebb
lépett hozzám és óvatosan felsegített.
-
Üdvözlünk
közöttünk. – szólalt meg selymes, éneklő hangján.
Itt kezdődött minden.
